1975 áprilisában, egy húsvét utáni napon Mrs. Anne Poore, a Pennsylvaniai állambeli Boothwyn városka lakója egy 66 cm magas gipsz Krisztus-szobor előtt imádkozott. „Felpillantottam a szoborra – mesélte később a riporternek – s csaknem megállt a szívverésem. Két rubinvörös csepp jelent meg a tenyér gipszsebein. Halálos rémület fogott el, amikor rádöbbentem, hogy ez igazi vér.”

  Amikor magához tért a megrázkódtatásból, az asszony a verandán a házioltár közepére tette a szobrot. Péntekenként és egyházi ünnepek alkalmával a szobor sebhelyei különösen erősen véreztek, olyan ciklikus ismétlődéssel, ahogyan a stigmák szoktak. Később a szobrot átvitték Eddystone-ba, s elhelyezték a Szent Lukács templomban, 3 méterre az oltár fölött.

  Semmi kétség, a Krisztus-szobor sebhelyeiből vérszerű folyadék szivárgott. Dr. Joseph Rovito, a köztiszteletben álló philadelphiai orvos megröntgenezte a szobrot, de nyomát sem találta tartálynak vagy más rejtett szerkezetnek. A vérvizsgálat eredménye azonban már nem volt ennyire egyértelmű. Bár a folyadékot emberi vérként azonosították, a vörös vértestek száma meghökkentően alacsony volt, s a vér öreg korára utalt. Viszont elég sokára alvadt meg, vagyis frissnek kellett lennie, a friss vér azonban több millió vörös vértestet tartalmaz. Dr. Rovito megállapítása szerint ’annyira régi, hogy képtelenség megállapítani, melyik vércsoportba tartozik”. Nem egy hívő katolikus mindenesetre meg van győződve róla, hogy a szobor sebeiből Krisztus vére folyt. A titokzatos, vérző szobrokat, képeket csaknem mindig vallásos áhitat veszi körül, ezért a folyadék csupán vallásos összefüggésben értelmezhető.

  Ugyancsak zavarba ejtő jelenség a képek, szobrok könnyezése. Az amerikai író és parapszichológus, D. Scott Rogo egyik elbeszélése Robert Louis Lewis tiszteletes története. Felszentelésének napján a tiszteletes nagyanyjára, első spirituális mentorára emlékezett, aki örömében sírvafakadt, amikor megtudta, hogy unokája egyházi pályára akar lépni. Az asszony nem érhette meg a napot, s a tiszteletes mélyen fájlalta, hogy nagyanyja már nem osztozhat örömében. Rápillantott az öltözőasztalán lévő fényképre, s megdöbbenve vette tudomásul, hogy valaki tréfát űz vele. Barátja, William Reaucher tiszteletes később így emlékezett vissza:

   „Átmentem, hogy megnézzem, mi zavarta meg Bobot ennyire. Nagyon meghökkentem, amikor észrevettem, hogy Bob nagyanyjának a fényképe csurom víz volt, de annyira, hogy víz tócsába gyűlt az asztalon. Megvizsgálva a képet, láttuk, hogy az üvegen belül nedves. … A kép hátulja annyira elázott, hogy a bársony csíkokban kifakult. Amikor a kép megszáradt, az arc puffadt maradt, mintha a víz onnan eredt volna, s a szemekből folyt volna le.”

   Rogo szerint Louis Lewis öntudatlanul felhasználta telekinetikus képességét, hogy erős érzelmeket vetítsen bele közvetlen környezetébe. „Amikor Louis Lewis a felszentelés előtti vizsgákat tette le, kisebb megrázkódtatáson ment keresztül – írja Rogo. – Nagyanyja gyakran sírt az örömtől- Louis Lewis meg akarta osztani vele örömét. Látni akarta, ahogy a nagyanyja a boldogságtól sír, és pszichikus képességével hozta létre az érzelmi reakciót.” Rogo szerint ez az adottság nem csupán bizonyos kiválasztottaké: mi mindnyájan képesek lehetünk arra, hogy erőteljes vagy elfojtott érzelmeink kivetítésével változást hozzunk létre környezetünkben.