Mi is valójában a poltergeist? Elnevezése két német szóból származik: a „polter” a népnyelvben zajt jelent, a „geist” pedig szellemet. Az utóbbi száz év pszichikai kutatásai, valamint a parapszichológia fejlődése új mozaikszót vezetett be az angol nyelvbe, az RSPK-t. A rövidítés ismétlődő, spontán pszichokinézist jelent. A különös tevékenység jelei a titokzatos csattanások, hangos reccsenések, kellemetlen szagok, bútorok mozdulnak meg, hideg légáramlatok keletkeznek, megmagyarázhatatlan hangok hallatszanak, tárgyak tűnnek el, majd jelennek meg újra, s emberek akaratukon kívül a levegőbe emelkednek.

  Effajta jelenségek a 12. század óta ismeretesek, a akkoriban egy gonosz erőnek, a Sátán teremtményének tulajdonították a tevékenységet, de ennek az erőnek a mibenléte titok maradt, A 13. századi Gerald of Wales feljegyezte, hogy egy ízben a kísértet fenyegető hangnemben vitatkozott élő emberekkel. A poltergeist tevékenységet elsőként Martin del Rio vizsgálta, háromszáz évvel ezután, 1599-ben. 18 démonfajtát írt le, közülük olyanokat, akik kifejezetten zavarkeltésre specializálódtak.

  Azok a kísértetek, akik az otthon nyugalmát meghatározott időben és helyen szokták kellemetlenkedésükkel megzavarni, a 16. típusba tartoznak. Nem mutatunk be egyedi eseteket lévén a jelenség közismert… Egyes kísértetek kövek hajigálásával és edénycsörömpöléssel zavarják az emberek álmait, míg mások matracokat húzogatnak és kidobják az alvókat ágyukból.

  Noha azok a nézetek, amelyek szerint az RSPK „elemi erők” tevékenységének tulajdonítható, még mindig tartják magukat, manapság sokkal többen hajlanak a természetes, mint a természetfeletti magyarázatra. De a jelenséget még nem tudjuk megmagyarázni.

  Az RSPK összes jegyzett esete közül a leglátványosabb 11 hónapon át, 1977 augusztusától 1978 szeptemberéig tartott. Ezalatt London egyik legészakibb külvárosában, Enfield-ben, bérházi lakásában egy asszony négy gyermekével átélte az összes olyan RSPL-tevékenységet, amelyet valaha is azonosítottak. Nem kevesebb, mint 1500 eseményt jelentettek augusztus és március között. A furcsaságok e megdöbbentő áradata mindazokat megzavarta, akik valamilyen módon kapcsolatba kerültek a vizsgálatokkal: a szociális gondozókat, a logopédusokat, a fotóriportereket, a pszichológusokat, és két pszichikai kutatót is, Guy Lyon Playfair-t és Maurice Grosse-t. Az Enfield-i jelenség 1977. augusztus 31-én este 9 óra 30-kor lépett fel először. Mrs. Harper, a negyvenes éveit taposó, elvált asszony az emeleten, az egyik hálószobában foglalatoskodott. Éppen két gyerek lefektetéséhez készülődött. Egyszer csak a 11 éves Janet és 10 éves öccse megjegyezte, hogy valami csoszogó hangot hall. Nem sokkal ezután Mrs. Harper megdöbbenve látta, hogy a nehéz, fiókos komód mintegy fél méterrel elmozdul a padlón. Biztosan nem a gyerekek csinálták, hiszen a szekrény nem volt számukra elérhető közelségben. Mrs. Harper visszatolta a bútort a helyére, de az újra megmozdult, és most már nem is volt hajlandó engedelmeskedni, amikor az asszony ismét megpróbálta a helyére tolni. Eközben hangos kopogások hallatszottak, amelyek nagy valószínűséggel a szomszéd lakással közös falból jöttek.

  Mrs. Harper – ahogy egy héttel később felidézte – reszketni kezdett a félelemtől. Ő is és gyermekei is meg voltak győződve róla, hogy most olyasvalami történik velük, aminek nincsen belátható magyarázata. Az asszony megpróbált kijutni a házból. Bátyjához, John Burcombe-hoz akart szaladni, aki ugyanabban az utcában, hat házzal följebb lakott. Amikor kiért, észrevette, hogy közvetlen szomszédainál, Vic és Peggy Nottingham-nél még világosság van, így inkább hozzájuk fordult segítségül.

  Miközben Vic és a fia alaposan átkutatták a lakást, a kopogás újból felhangzott. Ahogy Vic lefelé haladt a lépcsőn, úgy hallotta, hogy a hang közvetlenül a háta mögött jön a falból. Mindjárt átkutatta az előkertet és a hátsó udvart, de senkit nem látott.

  11 óra tájban kihívták a rendőrséget. Ekkor az egyik rendőr jelenlétében, a nappaliban egy szék ugyanúgy csúszni kezdett a padlón, mint a fiókos szekrény néhány órával korábban. Ez késztette később Carolyn Heeps-t arra, hogy aláírásával igazolja, azon az éjszakán legalább egy jelenség biztosan hiteles volt. Másnap a ház körül játéktéglák és üveggolyók repkedtek nagy sebességgel a levegőben. Néhányat felszedtek: szokatlanul forrók voltak. Ez a „bombázás” még három napig tartott. Szeptember 4-ére, vasárnapra mind Harperék, mind Nottinghamék kezdték eszüket veszteni. Addigra már nemcsak a rendőrséget riasztották, hanem a környékbeli lelkész segítségét is kérték, és felkerestek egy közelben lakó hölgyet, akit médiumként ismertek. Mindennek azonban semmi eserdménye sem lett. A furcsaságok 11 hónapon át folytatódtak. Több ízben sikerült magnóra venni egy mély, nyers, durva hangot. Miután többször próbálták azonosítani, a hang közölte, hogy 72 éves, s a Durants Park-ban, egy közeli utcában lakik.

  A hangot bejátszották a rádió telefonos műsorába, s jelentkezett egy hallgató, aki felvételen nagybátyja, Bill Haylock hangját vélte felismerni. „Nem éppen jó ember” – jellemezte unokaöccse az öregurat. De minden kísérlet, amely megpróbálta bizonyítani az állítás valódiságát, ahogy ez már lenni szokott, megbukott.

  Voltak más, különös események is. Egy alkalommal váratlanul egy játékkocka jelent meg, keresztülrepült a szobán, és eltalálta a fotóriporter fejét. Máskor papír- és ruhadarabok minden ok nélkül tüzet fogtak, egy doboz gyufa pedig lángra lobbant a fiókban, s hamuvá égett, de a fiók tartalma sértetlen maradt. A vécéajtón hosszú, ragasztószalaggal rögzített üzenetet találtak. Számos evőeszköz, a fém teáskanna tetején, egy sárgaréz cső magától meggörbült. Három kődarabot találtak a ház három különböző pontján, később felfedezték, hogy összeillenek, vagyis egyetlen kő hullott széjjel.

  A jelenség nem hagyott kétséget ereje felől: a gázégő egy része kicsavarodott a kandallóból, rostélya átrepült a nappali szobán. Hatalmas bútorok, köztük egy komód, egy nehéz szofa és egy franciaágy indult rejtélyes útjára a szobában.

  Úgy látszott, hogy a poltergeist-tevékenység fókusza a kis Janet Harper. Tőle eredt a már említett mély férfihang is, A kislány egy titokzatos erő több a levegőbe emelte: szemtanúk két alkalommal is látták Janet-et lebegni. Őt és a testvérét, Rose-t az erő annyiszor kivetette az ágyából, hogy végül elhatározták, a földön fognak aludni, de ez sem vetett véget a tevékenységnek. A mélyen alvó Janet-et nem egyszer a rádió tetején találták a hálószobában.

  A család eleinte nagyon meg volt rémülve, de ahogy telt-múlt az idő, az anya és gyermekei inkább zavartnak, mint ijedtnek kezdtek látszani.

  Néhány kutatóban gyanú ébredt az enfieldi esettel kapcsolatban. Volt, aki azt állította, hogy a két tini űz tréfát a felnőttekkel. Bár a feltételezés többször be is bizonyosodott, még mindig túl sok megmagyarázhatatlan jelenség maradt. Anita Gregory, az egyik kutató például elmondta, a kislányok kiküldték a szobából, vagy megkérték hogy fordítsa el a fejét, mikor a jelenségek elkezdődtek. Arról is beszámolt, hogy miközben a mély hangok hallatszottak, a lányok takaró alá bújtak vagy elfordultak. A szomszédok szerint Janet nagyon szeret másokat félrevezetni.

   Később Anita Gregory a következő megjegyzést tette az enfieldi esettel kapcsolatban: "Beszéltem Mrs. Nottinghammel, aki úgy tartja, hogy ami a szomszédjukban történik, az egyszerűen nonszensz. Szerinte csak azért nem ér véget, mert a kutatók érdeklődése fenntartja." Anita Gregory az SPR folyóiratában kijelentette: Az eset vázlatos, impresszionisztikus, rendszertelen, pontatlan, kétértelmű és zavaros ahhoz, hogy bármit is hozzáadjon a kutatásokhoz.

  Az enfieldi jelenségek kétségtelenül annyira erősek voltak és olyan hosszú ideig tartottak, hogy az eset már csak ezért is figyelemre méltó. Számos hasonló jelenséget azonban máskor, máshol már mások is tapasztaltak.